Az emberélet útjának felén Sántha Attila tisztes megjelenésű, negyvenesnek kinéző ötvenes, konszolidált családapa, akit legtöbben a székely szótárak szerzőjeként, azaz nyelvészként ismernek. Nem csoda, hiszen a Székely szótár meg a Bühnagy székely szótár zseniális ötlet, senkinek nem jutott eddig eszébe, hogy elkészítse, lám, Kőrösi Csoma Sándor is elcsángált, és a tibeti szótárat alkotta meg, ahelyett, hogy ne gugujkodjon, mint az eszement, hanem üljön otthon, s magyarázza el nekünk, mi az, hogy parapács, burung meg kákkadás. S a szótáríró hajlamú ember nem túl gyakori a siculusok vad földjén, a harmadik évezrednek kellett beköszöntenie, hogy valaki megalkossa a székelyek szójegyzékét

Már csak ezért is megérdemli Sántha magiszter a medvefi-díjat, hiszen ez olyan meredek és elszánt projekt volt, melyhez géniusz kellett, no meg egy bundás segg is, amire szinte két évtizedig le kellett ülni. Az előbbi egyébként gyakoribb, mint az utóbbi, de hogy mind a kettő meglegyen, arra nincs túl sok példánk, a székelyek között semmiképp, mert a székely az olyan, hogy mindig menyen valahová, s ritkán érkezik meg.

Sántha Attilának – számos kvalitása mellett – van egy igen jó tulajdonsága: irtózik a művészi unalomtól, gyűlöl mindent, ami nem izgalmas, ami nem extravagáns. Így a szótárát is izgalmasra írta, letehetetlen, elbűvölő.

De nem a szótáráért kapja a díjat, bár azért es – ez olyan sánthás megfogalmazás. A Bühnagy székely szótár bűvöletében szinte elfeledkeztünk Sántha Attila költői, elméleti és felforgatói tevékenységéről. A székely szótár népieschnek gondolt szerzője ugyanis a groteszk és az abszurd költészet erdélyi meghonosítójaként, a transzközép elmélet megalkotójaként és az erdélyi irodalmi élet és szemlélet alapos fölforgatójaként van följegyezve a krónikákba. Bizony, a székely szótár szerzője meghökkentő, alternatív, obszcenitásokkal tűzdelt lírával robbant be a rendszerváltás utáni erdélyi irodalmi káoszba, ő okozta az új robbanást, melyből aztán az egész Előretolt Helyőrség kinőtt. Ő hirdetett harcot az elitizmus ellen, a mai kultúrkampf csupán megkésett reakció a transzközépre és a populáris irodalom teóriájára. Sántha Attila fogta magát, és a posztmodernbe torkolló világot átszűrte a tiszta székely agyán, így különválasztotta az értékeket a zacctól, de a zaccot sem hagyta veszni, hanem jól megcsúfolta.

Mielőtt e laudációnak nekikezdtem, elővettem első verseskönyvét, a Münchhausen báró csodálatos verseit. Mit sem veszített akkori fényéből, erejéből, féktelen vadságából. Benne van a hírhedt Mikor az Isten című vers, amely a kolozsvári Helikon folyóirat Száz sor magány-sorozatában jelent meg, 1993-ban. 187-en mondták vissza az előfizetésüket az agresszív, obszcén, groteszk és elképesztően metafizikus költemény miatt. Az egész kötet pont olyan erős, vagány, izgalmas és mély, mint volt ezelőtt szinte két és fél évtizeddel. Igazi medvefióka-remekmű.

A kötet és az Előretolt Helyőrség irodalmi lap megjelenését követően Sántha Attilát meg engem kiátkozott a váradi püspök, az ifjúság irodalom által való megrontásáért. Ezt akkor is olyan kisfiús pironkodással fogadta, mint most a felemlegetését… Adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg, mondtuk akkor, és hát aztán most, napjainkban mennyire szükség volna erre a megromlásra...

Kortárs irodalmunk egyik legbátrabb, elvhű harcosa ez a hihetetlenül színes, minden sorában vérizgalmas székely mackó. Legérdemesebb erre a nagyszerű, alternatív díjra, melyhez nem elég jó költőnek lenni, hanem elvárás a fenegyerekség is. A fenemedveség.

Befejezésül négy sor – az anarchikus ’90-es évek közepének kultikus négy sora az élet értelméről:

„Építik már a tornyot,
melyről ledobom magamat,
mielőtt meghalnék, érezzem,
bazeg, az ember szabad.”

Salve!
OJD