Elmondta Tomaso Kemeny, a Nemzetközi Zsűri tagja, a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj 2015-ös díjátadó ünnepségén Pécsett, 2015. augusztus 29-én.

Giuseppe Conte költészete valamennyi nép mítoszi energiáiból táplálkozik. Olyan energiák ezek, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy mindnyájan testvéreknek érezzük egymást, és amelyeket a költő az átalakulások csodálatos játékának vet alá, miközben egyéni és kortársi hangja a múlt értékeit megőrzi, és egy felfedezésre váró jövő tereibe vetíti őket. A ma már legendásnak számító avantgárd folyóirat, az Il Verri szerkesztőjeként kezdi pályáját, 1972-ben pedig közzéteszi “A barokk metafora” című, a 17. század kutatóinak ma is vonatkoztatási pontként szolgáló írását. A kritika figyelmét “Il processo di comunicazione secondo Sade” (A Sade-féle kommunikációs eljárás) című könyvével kelti fel – ez a kötet még az olasz neoavantgárd jegyeit viseli magán. Igazán azonban “L’ultimo aprile bianco” (Az utolsó fehér április) című kötetével fémjelezhető az a fordulat, amikor is Conte olasz nyelven újraalkotja a “tragikus és sóvárgó” világköltészet elemi erejét. Giuseppe Conte költészete magában foglalja, de egyúttal meg is haladja az etnocentrikus gondolkodást, mely szinte kizárólag a honszeretethez köti magát, és eljut a mitocentrikus gondolkodás megalapozásához, amely a Nemzetközi Mitomodernista Mozgalom egyik alapítójává is emeli őt.

Összetéveszthetetlen stílusát és írásmódját Giuseppe Conte úgy alakította ki, hogy az általa leginkább tisztelt költők kompozíciós eljárásmódjait tanulmányozta Homérosztól Shakespeare-ig, William Blake-től Percy Bissey Shelley-ig és Baudelaire-ig, és Sbarbarótól D. H. Lawrence-ig. Kozmikus, mágikus és napimádó kultúrák fölkeresése során eljutott az etruszk romokig, az aztékok nyomában bejárta az amerikai indiánok ösvényeit, és útja még a Sziklás Hegységbe is elvezette őt, hogy D. H. Lawrence sírja fölött merengjen. Költői nyelvének kidolgozása közben nagyszámú fontos tanulmányt is ír. Elegendő az 1980-as “Metafora”, az 1991-es “Terre del mito” (A mítoszok földjei), az 1999-es “I percorsi di Ermes: riflessioni sul mito” (Hermész vándorlásai: gondolatok a mítoszról) című könyveire gondolni. Jelentősnek mondható a “kortárs kulturális katasztrofizmus”-t illető radikális kritikája is, amely különösen a “Lettera ai disperati sulla primavera” (Levél a tavasz reményvesztettjeihez) című, 2006-os munkájában nyilvánul meg.

Giuseppe Conte költészete az ismeretlennek szóló kihívást jelent, és egy vég nélküli kaland értelmét hordozza, mely szótagonként, szavanként fedi fel számunkra a természet és az univerzum létének és változásának szükségképpen bevégzetlen látomását. Így a Nietzschére hajazó “örök visszatérés” Conte korszerű költői hangjában születik újjá, mely hang egyúttal paradox módon a múlt szellemi kalandjait is megőrzi, és ezeket a jövő felé nyúló formavilágba rendezi.

Kedves Giuseppe Conte, a te költészeted öröm és fájdalom, látomásos optimizmus és elkeseredés között hullámzik. A te verseid elbűvölnek, és képesek az olvasó lelkén is változtatni, és jól figyeljetek, barátaim, olyan költészet ez, amely folyamatosan lázad a gazdasági racionalitás és a nihilista materializmus ellen, mely utóbbi lerombolja a földet és a világot. A te költészeted, kedves Giuseppe, segít bennünket abban, hogy megtaláljuk a létezés és a természet eredeti forrását, amely a nőt és a férfit minden napkeltekor a megújuláshoz vezeti.

Kérlek, vedd át a 2015-ös Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj Alapítványának elnökétől, Szőcs Gézától.