Látszólag egyszerű, valójában bonyolult és metafizikus címet visel Dezső Kata első verseskönyve, és ha elolvassuk, még metafizikusabbnak fogjuk találni a címet. De mielőtt elolvasnánk, hámozzuk meg ezt a brutálisan szép könyvet, azaz vegyük le a védőborítót, és nyomban rádöbbenhetünk, hogy épp egy abortuszt követtünk el. A táblaborítón csak a magzat marad, a hátlapon pedig két sor – más, mint a védőborítón –: „Nem marad senki. / A kert emlékezik.”

Régóta nem volt ilyen erős versindulás a magyar irodalomban. De mitől olyan erős Dezső Kata? Elsősorban azért, mert markáns egyéni hangja van, specifikus képalkotási módszere, ami csak rá jellemző, senki másra. Ez feltűnő a kortárs fiatal irodalomban (és nem csak a fiatalban), hiszen az az érzésünk, mintha a verseket manapság már szalagon gyártanák, mintha valaki létrehozott volna egy elvont és érdektelen verseket író szoftvert, és az alkotna a legtöbb poéta helyett. De Dezső Kata nem tartozik közéjük. Versei rendkívül expresszívek, képei döbbenetesek. Általában kijelent, ezek a kijelentések pedig majdnem mindig meghökkentőek. Ugyanakkor nem modorosak, nem tűnnek erőltetettnek. Nem is azok, mert aki ismeri, tudja: mikor ideje van – akár egy buszmegállóban – bepötyög egy verset az okostelefonjába, és már küldi is véleményezni az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, melynek ő az első számú üdvöskéje, az Enumeráció debütsorozat 001-ese. A könyv fülszövege precízen jellemzi az ifjú költő líráját: „a 001-es játszi könnyedséggel írja radioaktív érzelmeket sugárzó, fölzaklató verseit, melyek súlyosak, mint az ólom, mégis mintha valamiféle transzcendens vízen lebegnének.”

A félreismerhetetlenül egyéni hang mellett Dezső Katának van témája és mondanivalója, ami ugyancsak hosszú feltűnést okoz a mai lírai pusztaságban, mivel nemzedéktársait vagy a polkorrektség, az illedelmesség köti gúzsba és sterilizálja lírájukat, vagy egyszerűen nincs élményanyaguk. Dezső Katát azonban más fából faragták, ő falusi lány, akit az élet nem kímélt meg, ellenben önállóságra és túlélésre, sőt harcra nevelt, miközben belül hiperérzékennyé vált. És az élet témákkal is ellátta. Megrajzolja a falu, a vidéki élet lélekrajzát. Tiszta hidegrázás a könyv egyik kulcsverse, a Síkmodellek: „A falvak ifjúsága felnő: / a kukorica lent felejtett magja”. Depresszív világ ez, kénszagú abortuszokkal, kilátástalansággal, alkoholizmussal, árvasággal. Mintha nem egy lírai alany lenne, hanem egy egész közösség tárná a világ elé ezt a drasztikus letargiát. A könyv sokkol, ugyanakkor magába szippant, fülbemászó, újra meg újra elő kell venni, mert hol egyik, hol másik brutális kép vagy verssor jut eszünkbe, azaz ez nem az a könyv, amit elolvasunk, fölteszünk a polcra majd soha többé nem veszünk le.

Ez a könyv kommersz, ami bámulatos, mert ugyanakkor meg komplikált, komplex és elvont, de hát ez is Dezső Kata egyik titka, hogy ezt meg tudja valósítani.

És még van egy titka. Bármennyire depresszív is ez a kötet, bármennyire mellbevág, kiakaszt, mégsem esünk kétségbe tőle. Ugyanis lüktet az erőtől, és ez az erő ellensúlyozza a pesszimizmust. A lírai alany (vagy alanyok) tudja: mindez az élethez tartozik, ezzel szembe kell nézni. A nyomorral, a csalódással, a halállal. Ugyanúgy, ahogy azzal, hogy föl kell aprítani a fát, meg kell kopasztani a tyúkot. Minden az élet szerves része, még az is, hogy időnként egy-egy ember fölakasztja magát.

Több mint egy évtizede visszavártuk, hazavártuk az irodalomba az igazi, átütő ifjú tehetségeket. A 001-es fecske már megérkezett.