Elmondta Bollobás Enikő, a Nemzetközi Zsűri tagja, a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj 2015-ös díjátadó ünnepségén Pécsett, 2015. augusztus 29-én.

Charles Bernstein költészete figyelemköltészet, a nyelvre figyelés költészete, nyelvköltészet. Bernstein a nyelvről radikálisan gondolkodó filozófusok és költőelődök által kijelölt szellemi erőtérben alkot immár több mint négy évtizede, mely idő alatt több mint negyven verses- és esszékötete jelent meg. A nyelvet nem tekinti átlátszó médiumnak, amely az önkifejezést és a kommunikációt szolgáljná. Vallja, hogy a világgal való foglalatosságunk mindenek fölött a nyelvvel való foglalatosságot jelenti. Költészetében a nyelv anyagként van jelen, amelyet érzékeinkkel fogadunk be: látjuk, halljuk, tapintjuk a szavakat – de még illatukat és ízüket is érezzük, amint Walt Whitman írta Az amerikai ábécéskönyv című kis könyvében.

Charles Bernstein igazi művészi provokatőr, aki derűs elszántsággal írja újító-kísérletező verseit. Számára az újítás esztétikai szükséglet: a hagyományra adott válasz, a hagyomány pedig az újítások lenyomata. Innovatív nyelvköltészetében a versírás folyamatát a költői anyag, azaz maga a nyelv irányítása alá helyezi, miközben radikális eszközöket dolgoz ki: új szavakat alkot, figyelmen kívül hagyja a grammatika szabályait, szövegrészeket töröl, megjelenítve a kihagyások nyomait is, a szavakat elemeikre bontja, hangzásbeli mutációkat és szintaktikai kettőzéseket alkalmaz, és ún. „beomlott mondatokban” ír.

Széles merítésű költészetében számos műfaji, beszédmódbeli és stílusbeli határátlépéssel találkozunk. Filozofikus verseiben aktív együttműködésre és alkotó-továbbíró olvasásra hívja olvasóit – magyarul így mondhatnánk: „írvasásra”. Sajátos határátlépési formát képez Bernsteinnél a szöveg nyelvi regisztereinek heterogeneitása: összemosódnak a létező (már megírt) és a születő (éppen íródó) szövegek, illetve más szerzők alkotásai és a saját szövegek. Ez az önreflexivitás és szövegköziség egyik legáltalánosabb költői módszere, hiszen alig találni olyan verset, amely nem idéz, nem visszhangoz más, ismert vagy kevésbé ismert szöveget, szövegfoszlányt, bon mot-t, a magas kultúrából éppúgy, mint a populárisból. Ez a halmozott szövegköziség egyúttal a sajátos bernsteini humor forrása is lesz.

Bernstein a belső folyamatokra figyelő lírikus, aki az intenzív élményeket – különösen lírai-elégikus verseiben – precízen, objektíven, szinte távolságtartóan regisztrálja. Költői topográfiájában nem ad teret a tradicionális „lírai énnek”; kizárólag magát a lelkiállapotot igyekszik rögzíteni, függetlenül a szubjektumtól. Akár a fájdalom 19. századi anatómusa, Emily Dickinson, Bernstein is magától függetlenítve-eltávolítva vizsgálja az öröm és a fájdalom eredetét, tárgyát és folyamatait, elsősorban az élmény intenzitására koncentrálva.

Gyászverseiben – amelyek tematikailag és technikailag megint csak a dickinsoni költői nyelv lenyomatát viselik magukon – azt vallja, hogy a halál elfogadásához a Sötétség elfogadása szükséges. Ám a Sötétség megismerése csak a nem ismerésből fakadhat: a tudás a nemtudás elfogadásából. A nemtudás pedig nem közvetíthető más módon, mint nyelvi sötétségekkel: diszráfizmusok és beomlott mondatok formájában. Csak ez a nyelv vezethet el bennünket az ismeretlenbe, a fizikai és a metafizikai nagy ismeretleneibe.

Kedves Charles Bernstein! Versei váratlanok, radikálisak, provokatívak, összetettek, virtuózok és maiak. Némelyek mulattatók, életünk rejtett ellentmondásaira hívják fel a figyelmünket; mások megindítóak, legmélyebb emberi lényegünkig hatolnak. Arra tanít minket, olvasóit, hogy helyezzük az újítást mindenek fölé, fogadjuk el a rendetlenséget (sőt akár a káoszt is), és áldjuk legsötétebb perceinket. Arra ösztönöz bennünket, hogy verseit olvasva másként gondolkodjunk a költészetről és a világról.

Kérem, vegye át a 2015-ös Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat a Janus Pannonius Alapítvány Elnökétől, Szőcs Gézától.