Szavak-dolgok feszültsége időben és térben

Augusto de Campos beszéde a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj átvételekor

Meglepett, és hatalmas megtiszteltetéssel fogadtam a kitüntetést, amely engem, ilyen messzi, hatalmas és népes országból érkező brazil költőt ért, aki a megszokottól eltérő verseket alkotok, másmilyen nyelven.

Paul Valéry feljegyezte, hogy nagy mesterénél tett egyik utolsó látogatása során Mallarmé egy különösen furcsa vers vázlatát mutatta neki, amelynek újdonsága meghökkentette, és azt mondta neki: „Ez nem valami őrültség?”

Ez a vers, melynek címe Kockadobás soha nem törli el a véletlent, ez lett végül az irodalom forradalmának kezdete. És egyben ez lett az utolsó is, amelyet még a költő Mallarmé befejezett és kiadott, tekintve, hogy egy évvel később elhunyt.  Még befejezetlenül került nyomtatásba 1897-ben, a Cosmopolis nevű francia lapban, befejezett formája pedig csak 1914-ben vált közismertté, az avantgárd futurizmus, kubizmus, dadaizmus berobbanásával. Ezzel egy időben jelentek meg Apollinaire Kalligrammái is. A két évszázad fordulóján a Mallarmé-féle „Kockadobás” volt a vizuális térköltészet előfutára, amely később annyi más jövendő költőt is megihletett.

Erről a tőről sarjadt az 1950-es években megjelenő konkrét költészet is, amely visszanyúlt az első évtizedek avantgárd hagyományához, ahhoz a hagyományhoz, amelyet a két világháború és különösen a modernista szerzők második világháború utáni üldöztetése szakított félbe és lehetetlenített el. Ami Brazíliát illeti, az volt a célunk, hogy kiemeljük az irányzat elsődleges alkotóit, mint Pound, Joyce, Cummings, Apollinaire, Gertrude Stein és a brazil Oswald de Andrade, João Cabral de Melo Neto, akik az úgynevezett „verbivocovisual” (verbális/vokális/vizuális) költészet vezéregyéniségei – a kifejezés Joyce Finnegan ébredése című művéből származik. Újra életet leheltünk a Mallarmé által bevezetett új költészetbe, és igyekeztünk újra kinyitni a nyelv számára a nemzetköziség kapuját egy új szintézis révén, amely a költészet ikonikusságát hangsúlyozza, kiemelve annak vizuális, hangzó és szemantikus dimenzióit.

„Konkrét költészet: szavak-dolgok feszültsége időben és térben” – ahogy egykor meghatározni igyekeztem. Negyven évvel később, a Digitális Kor forradalma megerősítette ezeket a kutatásokat, és közelebb hozta a szemünkhöz és fülünkhöz a képek és hangok univerzumát.

Az emberi nyelvek Bábel-rengetege megnehezíti, hogy más országban tevékenykedő költőket ismerjünk meg, főleg, ha az adott országban beszélt nyelv különbözősége kirekesztőleg hat.  Sok-sok év szükséges ahhoz, hogy a költészet túlélje. Ugyanis, miután sikeresen átküzdötte magát a nyelvi akadályokon, még mindig ott van az a befolyásolhatatlan és sokszor meghatározhatatlan szűrő, amelyet az idő jelent. Hatványozottan most, mikor a költészet maga idegen testként vagy szinte gettóként van jelen az irodalomban. A költészet tere csökkent, már a legáltalánosabb kulturális fórumok sem szentelnek neki annyi teret, mint régen.

A portugál nyelv, noha történelmi jelentőségű, és a Föld legtöbb ember beszélte nyelveinek egyike – a hatodik legtöbb beszélőt számláló nyelv, pontosan – kevéssé használt nyelv Brazílián, Portugálián és még pár portugál ajkú országon kívül.  De a művészet meglepetést okoz, és a költészet váratlanul, mint egy „nem várt idegen” fel tud lépni a különböző nemzetiségek nyelvi káoszában, és mindezek ellenére felkelti az irodalom szerelmeseinek figyelmét: új formák jelennek meg, amelyek az összművészet más-más arcát idézik.

Néhány magyar név különös fontossággal bírt életutamban. Mint például a több művészeti ágban tevékenykedő Moholy-Nagy László és az ő interdiszciplináris látásmódja, „a mozgó látás”, vagy olyan újító zeneszerzők, mint Bartók Béla, Ligeti György és Kurtág György. Kassák Lajosban, illetve az ő „képarchitektúrájában” pedig a kortárs költészet értékes előfutárára leltem. Brazíliai művészeti utazásom egyik társa, Fejér Kázmér, aki csodálatra méltó üveg és plexiüveg szobrászműveiről híres, szintén Pécsen, az ezen díj patrónusához, Janus Pannoniushoz szorosan kötődő városban született. Ez az egybeesés is azt tanúsítja, hogy a művészet határtalan, és eszembe juttatja a Brazíliában igen közkedvelt, nagy argentin költőnek, Jorge Luís Borgesnek versét, amelyet Janus Pannoniusnak ajánlott, és amelyben a rá jellemző tömörséggel eltörli évszázadok idő- és térkorlátait azzal, hogy őt az első magyar költőként emeli ki: „Az éjszakák és a tengerek: választanak egymástól bennünket el. / A századévek megváltozásai, / az éghajlat, a birodalmak, a más-más nemzetségek. / De összeköt minket megfejthetetlenül / a szavak rejtélyes szerelme, / a hangzások és jelképek közös társasága”. (Jorge Luís Borges: Az első magyar költőhöz, Szőcs Géza fordítása)

A történelemnek egy igen sajátos korát éljük: a tudomány és technológia páratlan fejlődésével egyidejűleg érezzük, hogy a haladás ellenére az emberi faj nem tudta megvalósítani azt az ideált, hogy mindenki számára méltó életkörülményeket biztosítson: szabadságot, a gazdagság egyenlő elosztását, az éhezés leküzdését, környezetünk megóvását.

E tények ismeretében milyen szerep juthat a költészetnek, és ezen belül különösen a kísérletező vagy feltaláló költészetnek, amely nem elégszik meg a már megszokott, megfáradt nyelvezettel?

Akar vagy sem forradalmi témákat felölelni, egyszerűnek vagy összetettnek tűnni, a költészet, úgy látszik, különös túlélési módot talált magának zaklatott világunkban.  És nem pont a költészet az, amely elutasítja – mert kérdez, és önmagát is megkérdőjelezi – az ész és tudat paradoxonát azáltal, hogy kiemeli az emberi önzetlenség, az előítéletek elleni fellépés és az alázat fontosságát?  Egy olyan világban, amelyben a szavakat sokszor csupán utálatot keltő, diszkriminációt tápláló és a társadalom egoizmusát erősítő beszédekben használják – ki tudja? –, a költészet egyfajta oázisa lehet a meditációnak és az érzékenységnek. A költői elmélkedés, még ha látszólag haszontalan is, nem érdemelne-e nagyobb megbecsülést amiatt, hogy nemcsak szépséget teremt, de a nyelv elmeszesedése ellen is fellép, és mert a szabadság példái mutatkoznak meg váratlan kísérletezéseiben?

A díj által elismerjük Janus Pannonius költészeti munkásságát, amely mind a nyelvet, mind pedig a kifejezési formáját tekintve oly különböző a miénktől. A díj, amellyel kitüntettek, példaként szolgál a nyitottságra, amely által jobban megérthetjük és értékelhetjük a költői nyelvet.

Ahogy Majakovszkij mondta: „A költészet egésze utazás az ismeretlenbe.” Akár sokkal nagyobb jelentőségű is lehet a költészet, ha a hangsúlyt a változásra, és nem a kifejezésre helyezzük – hogy John Cage jelmondatát idézzük. A költészet talán valamilyen módon képes elvezetni az önzetlenséghez, a különbözőségek elfogadására ösztönözni az embereket, és hozzájárulni ahhoz, hogy az embert újra és újra ámulatba ejtse létezésének megválaszolhatatlan kérdése.


Dorcsák Réka fordítása